„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,”

Úgy jártam, mint szegény József Attila közel 100 évvel ezelőtt! A sors elvette a szüleimet. A politika elvette a hitemet, kisajátította istenemet. Több, mint 10 éve a hazámat akarják elvenni, azt állítva, csak az magyar, akit ŐK annak tartanak. És folytatva a vers sorait: „Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset”. Sorstársaim közül sokaknak mindennapi dilemma, hogy a vérnyomáscsökkentőt, a reuma gyógyszert váltsa ki, vagy csirkeszárnyat vegyen!

Mindezt szó nélkül hagyjuk? Lehet ezt szó nélkül tűrni? Önmagamért talán már én sem szólnék. Csendben maradnék. Jobb a békesség. És legalább nem bántanak.

Lehet, hogy azoknak van igaza, akik ezt vallják? Én mégsem tudok, nem akarok csendben maradni, szó nélkül tűrni! Nekünk ugyanis vannak gyermekeink, és vannak csodálatos unokáink! Miattuk, az Ő jövőjük miatt emelek szót! Mert felelős vagyok nem csak önmagamért, hanem a jövőért is. És az Ő jövőjük a magyar jövő! Nem a politikusoké, vagy néhány kiváltságos gazdagé, hanem a csereháti, az ormánsági, a szabolcsi, a nógrádi, vagy a pesterzsébeti emberek sorsa, annak alakulása jelenti Magyarország jövőjét!

Kedves Sorstársaim!

Aki ma azt mondja, nincs tennivalónk, minden úgy jó, ahogy van, az nincs tisztában a magyar valósággal. Aki azt mondja, hogy a jelenlegi, de még inkább a holnap nyugdíjasainak sorsával nekünk nincs dolgunk, – és elsősorban a politikának, a hatalomnak nincs dolga, – az belenyugszik a korosztály többségének folyamatos lecsúszásába, élethelyzetének romlásába. Az lemond a morgolódás, a bírálat jogáról! Lemond arról az alapvető emberi törekvésről, mely a fejlődés motorja: tegyük a dolgunkat, ki-ki a maga helyén, hogy sorsunk jobb legyen; hogy a nélkülözést, a létbizonytalanságot váltsa fel a mindennapibiztonság, a viszonylagos jólét.

Ezért én nyíltan vallom: nem maradok csendben! Szólok, ha kell, üvöltök sorstársaimért és az utánunk jövő generációkért. Azokért is, aki ma még nem szólalnak meg! Nem könyöradományért emelek szót, hanem az igazunkért, a méltányos és tisztességes bánásmódért, az emberhez méltó életért! Ezért nem kérek kevesebbet, ám többet sem, mint a közös gondolkodást, és a közös döntés- előkészítést saját sorsunkról, majd a felelős cselekvést, a tetteket!

Én nem akarok a jövőben hivatkozási alap lenni! Nem tűröm el szó nélkül, hogy rám hivatkozva, de nélkülem mondja egy bármilyen színű politikus, hogy mi az én véleményem, mi az én érdekem!

Meggyőződésem, hogy a jelenlegi helyzet már középtávon is tarthatatlan! A nyugdíjrendszer egész értékrendi alapja, felfogása vállalhatatlan az emberi méltóságot tisztelő, az időskori biztonságot valamire is tartó polgár számára. Új paradigmaváltásra, társadalmi párbeszéden alapuló egyeztetési folyamatra, az eltérő igényeket, érdekeket és élethelyzeteket méltányosan kezelő megoldásokra van szükség. Ezért már nincs értelme feltenni a kérdést: milyen részletkérdés a legfontosabb a ma nyugdíjasai számára! Nincs értelme elmondani, mit kérünk ma, és mit kérünk majd holnap!

Az országgyűlési választás közeledtével ismét felsejlik a remény, hogy a kormányzásra készülő jelenlegi ellenzék megértette, mi fáj az idős generációnak, és hogyan lehet kiutat találni e méltatlan helyzetből. Ismét remélhetünk, bízhatunk valamiben. Ez azonban még kevés. Tennünk is kell a változás esélyének megteremtése érdekében!

Merjünk valóban nagyot álmodni! De ne halkan, erőtlenül, egymás között suttogjunk erről, hanem egyértelmű, határozott és közérthető módon a legszélesebb nyilvánosság előtt mondjuk el álláspontunkat! Ne kedvetlenedjünk el a cinikus visszautasítástól, a fanyalgástól, rosszindulatú megjegyzésektől, hanem érveljünk igazunk mellett! Keressünk társakat, partnereket, mert bíznunk kell a változtatás esélyében!

Kedves Sorstársaim!

Befejezésül ismét József Attilához térek vissza egy gondolat erejéig.

„Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!”

Miskolc, 2022. márciusa
Gondolatait lejegyezte:

Lukács András